Viszlát nyár 2018

Avagy miben különbözik a lány, aki 4 hónappal ezelőtt a Napoca hotel előtt a könnyeit törölgette, attól, aki most a bergeni reptéren ül és Nektek ír, és mellesleg újra a könnyeit törölgeti :D

Kívülről talán annyiban, hogy kicsit megizmosodott az úszástól és a yogától, de lehet, hogy fel is szedett egy pár kilót és megnőtt a haja.

Mérhető dolgokban: kicsit bővült és felfrissült a szókincse az izlandi és angol szavakat illetően és megtanult tejhabbal forrócsokiba rajzolni (ámbár ebben van még hova fejlődni, s ki kéne tapasztalni, hogy kavéba is működik-e, de ehhez el kéne kezdeni kávét inni, szóval lehet jobb, ha maradok a csokinál. Ámbár azt hiszem napokat lehetne vitatkozni arról, hogy melyik egészségtelenebb)

Ugró nyúl (igaz, csak azért, mert ügyesen ittam, de shhh)

Szivecske

S hogy mérhetetlen dolgokban hogyan változtam? Nehéz lenne pár sorban megfogalmazni. 

Valamikor még indulás előtt, egyik délután megszólalt a fejemben a hang s a következőt mondta:

2016 - Connect with yourself (Kapcsolódás önmagadhoz)

2017 - Connect with nature  (Kapcsolódás a természethez)

2018 - Connect with people  (Kapcsolódás az emberekhez)

S ez azt hiszem be is teljesült. Habár kicsit még nekem is furcsának tűnik, nem is csak egy szempontból. 2016 még rendben van. Az volt az év, amikor elfogadtam a saját hangomat. Amikor megtanultam csendben lenni s kibékéltem önmagammal. Innentől nem zavart, ha egyedül kellett lennem s sokkal magabiztosabb voltam az életem sok területén. Többet nem volt kínos, sőt, sokszor határozottan kellemesebb volt csendben ülni valaki mellett, mint valami teljesen lényegtelen és fölösleges dolgot megvitatni, megbeszélni.

Aztán jött 2017, amikor sokkal több időt töltöttem idegenek társaságában, mint magamtól természetesen jött volna. S ezért is volt kicsit zavaros számomra, hogy miért pont a természettel köti össze ezt az évet a fejemben a hang. A nyár során viszont valamelyest megértettem. Ez volt az az év, amikor a legtöbbet voltam úton egyedül, a természetben, a patakok csobogását, a fák morajlását, a szél füttyét hallgatva. Norvégiában tanultam meg igazán értékelni a természetben töltött időt és annak csodáit. 

És hát 2018... többek között Bo-nak is, másoknak is, és az egyedül töltött időnek is köszönhetően úgy érzem, sokkal jobban megértettem, hogy hogyan működnek az emberi kapcsolatok s hogy hogyan működök bennük én. Talán még nyitottabb és magabiztosabb vagyok. Merek és szeretnék szeretni, merek nyitni és önmagamat adni. S ebből máris következik egy pár nehézség, de ezeket azért kapjuk, hogy próbára tegye a tapasztalásainkat és megerősítsen. 

A buszban Pestről Kolozsvárra gondolkoztam. Egy számomra nagyon kedves ember mondta, hogy nehezére esik olvasni a blogomat, mert úgy érzi, hogy sokkal boldogabb vagyok kint, mint itthon. Órákat gondolkoztam ezen, hogy vajon igaza van-e s rá kellett, hogy jönnöm, valamilyen szempontból igen. Egyrészt, mert itthon nem írok, vagy ha igen, akkor sokkal ritkábban és így a mindennapok apró csodái elvesznek a város zajában, porában, ott felejtem őket az egyetemen, lemaradnak egy utcasarkon, amikor rohanva beveszek egy kanyart. Másrészt, amikor kimegyek, nincsenek, vagy legalábbis sokkal kevesebb a velem szemben támasztott személyes elvárás. Ott még senki nem ismer és lehetőségem van annak lenni, aki szeretnék. Ami elvileg itthon sem kéne probléma legyen, de valahogy sokszor mégis az. Itthon körül vagyok véve a családommal és sok régi baráttal (és félre ne értsétek, nagyon, ismétlem NAGYON hálás vagyok értetek és nagyon szeretlek Titeket), akik évek, évtizedek óta ismernek. S ilyenkor, amikor hazajövök egy-egy ilyen kaland után, nehéz újra megtalálni a helyemet. Ugyanaz a kedves ember, akit az előbb említettem, élt a hasonlattal és talán keresve sem tudnék ennél találóbbal előállni: Olyan ez, amikor a csillag formájú figurát próbálja betuszkolni a gyerek a négyzet alakú lyukon: lehet vele próbálkozni, s biztosan fog is, de előbb-utóbb vagy eltörik, vagy rájön a gyermek, hogy az nem oda talál. Más emberként jövök haza, mint ahogy elmentem, s így a harmadik külföldön töltött nyár után már nagyon távoli ismerősöm csak az a lány, aki kilépett az iskolaajtón a pöttyös kis batyuval a vállán. S azok számára, akik itthon maradtak, másképp telt az idő s másképp változtak, mint én. Ezt pedig azt hiszem mindannyiunknak még szokni kell. Időnként nehéz csillagnak maradni s nem eltörni, vagy legalábbis nem elforgatni úgy az ágaimat, hogy felvegyem a négyzet formáját.

Sokszor érzem, hogy az, akit én magamnak érzek és az, akit a barátaim látnak bennem nem egy és ugyan az. Persze, lehet, hogy ezzel más is így van, nem tudom. Én minden nyár után egy kicsit így érzem magam. S idővel elmúlik ez az érzés, de arra még nem jöttem rá, hogy azért, mert elfogadom a régi bőröm nagyobbik részét, s látszatra visszavedlek vagy azért, mert az emberek rájönnek, hogy nem megyek át már a négyzeten. De azt hiszem szerencsésnek mondhatom magam, s inkább az utóbbi áll fent, amiért szintén hálás vagyok.

Elnézést szeretnék kérni, hogy ennyire elhúztam ennek a bejegyzésnek a megírását. Rossz ötlet kifogásokat találni és magyarázkodni. Nem segít. Úgy érzetem, hogy megélni ezt az egészet most fontosabb, találkozni a családommal és a barátaimmal, így 4 hónap után és még volt leküldendő cikkem is. Kicsit besűrítettem az életemet. Azonban a legnyomósabb érv, amiért nem tudtam/bírtam/akartam írni, az az, hogy féltem, és félek.

Ezzel a nyárral a végéhez közeledik egy újabb fejezete az életemnek: júliusban lejár az egyetem és onnantől ki tudja merre. Már nem leszek többet időhöz kötve, nem hív haza Októberben a kötelesség, úgy jövök-megyek, ahogy a szívem diktálja (és a pénztárcám engedi, természetesen). Ami nagy szabadságot ad, de ugyanakkor elég nagy felelősség is. S annak ellenére, hogy egyre több felelősséget vállaltam dolgokért, hogy sok szempontból felnőttnek érzem magam, azért még barátkoznom kell ezzel a gondolattal. Ahogy látom, ezek a dolgok sokakkal a környezetben csak úgy megtörténnek és én nem szeretném ezt. Amióta emlékszem dolgokra, mindig álmodozó voltam. Sok éve írogatok éviránytűt (aki nem tudja mi ez és érdekli, ezen a linken megnézheti ) s mindig volt egy a, b, c, d...y tervem, s ha láttam, hogy valaminek a megvalósítása meghiúsult, kétségbeesés helyett elővettem az ábécé következő betűjét. Most viszont...van egy hosszú távú tervem, amiről nem szeretnék itt és most beszélni, de ötletem sincs még, hogy július után merre tovább. Talán most jött el annak az ideje, hogy tervezgetés és álmodozás helyett megtanuljak igazán a jelenben lenni, megélni a pillanatot s követni a szívem és a megérzéseim.  Kiderül. 

Egy dolog azonban biztos, fogom folytatni az írást, és  Harmony Craft is szép lassan, napról napra alakul. Hogy ezt a kettőt hogyan fogom összekötni, és milyen formában fog eljutni hozzátok és minden más érdeklődőhöz: ez még a jövő titka. De ha érdekel, nézz be időnként, biztos, hogy ide is ki fogom írni. Addig pedig, ha bármilyen kérdésed van, amire szerinted tudhatom a választ (és a Google nem segített), írjál, szívesen válaszolok. 

Ma estére pedig itt van egy dal, amit nagyon szeretek, s úgy érzem találó a mai bejegyzéshez.

Nagy ölelés Nektek!

Szeretet, bátorság, kitartás :)

UI: A bejegyzés még a bergeni reptéren kezdődött, másfél hetembe került összegyűjteni a bátorságot és az energiát, hogy ezeket "papírra" vessem. 

UI2: Köszönet a rólam készült képekért Edonak.

A viszont látásra!