Egy nagyon hosszú, de gyönyörű napot zártunk tegnap. Későn értem, ezért már nem írtam Nektek, s most sem fogok sokat, csak hagyom, hogy tátsátok a szátokat, ahogy én is tettem tegnap.
 |
| Mert egy ilyen helyet nem lehet elhagyni anélkül, hogy a bőrömön is megérezzem az erejét. #varrókuckó, a táska is világot jár |
Csodálatos mégis nagyon szomorú látvány volt ez. Ülni a parton (kizárni a sok turista kiabálását) és a jéghegyek töredező hangját hallgatni. Olyan, mint megtörni látni egy embert. Látszik rajtuk az erő, a kitartás, a bátorság, az ellenállás, mégis elolvadnak, eltörnek, apró darabokra hullanak s eggyé válnak újra az óceánnal. Minden törés, repedés hangja olyan volt, mint egy fájdalmas segélykiáltás. Valahogy azt hiszem így van ez velünk is, ha nem vigyázunk. A nagy tömeg lehúz s előbb vagy utóbb, ha nincsenek mellettünk emberek, akik segítsenek ellenállni, ha nem vagyunk elég erősek és kitartóak, beleolvadunk az óceánba.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése