A vezetés tényleg szárnyakat ad

Hogy miért? Ha lelkesen olvassátok, talán a következő bejegyzésből kiderül...

Csak viccelek. :D

Először is, bocsánat, hogy megint eltűntem, mint szürke szamár a ködben. Egyrészt nem volt netem, másrészt, ez egy nagyon jó kifogás volt arra, hogy magammal foglalkozzak, aminek éppen ideje volt, mert már nagyon kezdett kicsúszni a talaj a lábam alól. Nem tudom, hogy voltatok-e így, de én ha sok ideig vagyok egyedül, vagy huzamosabb ideig foglalkozom a személyes fejlődésemmel egy adott ponton megrekedek s kicsit olyan, mintha minden, amit addig felépítettem kétszeres sebességgel kezdene visszafele csúszni. 

Lassan egy éve, hogy elkezdtem yogaval foglalkozni rendszeresen s mostanság voltak az első napok, amikor nagyon meg kellett erőltessem magam, hogy kimásszak az ágyból s nekifogjak a reggeli "tornának". Sokkal ügyetlenebb és figyelmetlenebb voltam mostanság, mint ezelőtt egy hónappal. Ez valószínű annak is betudható, hogy otthon elkezdődött az egyetem s a figyelmem egy része arra koncentrálódik, a lelkem egy része már laborköpenyben toporog az albérlet ajtajában s várja, hogy a testem hazaérjen, hogy végre mehessen egyetemre. A másik része viszont itt sír időnként s magával vinné az egész országot pici lakásunk egy még kisebb sarkába. 

Na, pontosan a fent felsorolt okok miatt, na meg azért, mert Alla, az HI Iceland marketing managere megkért,  szombaton munka után elindultam a Snæfellsnes félszigetre két napra. (A félsziget a nyugati fjordoktól délre, a Reykjaviknak otthont adó Reykjanes felszigettől északra található.) Kicsit izgultam, hogy milyen lesz, mert egyedül mentem, s ahhoz képest elég sokat kellett vezetni, de hihetetlenül élveztem. 

Erre a képsorozatra vonatkozik a cím, már majdnem levitálok, már csak a kocsit kéne elengedni

Az első este csak a vezetésről szólt, egyrészt, mert későn sikerült elindulni, másrészt, mert az idő elég lehangolóan esős, szeles, havas volt. Megérkeztem egy kempinghez, már sötétedés után, amiről kiderült, hogy csak nyáron kemping, ősztől tavaszig iskola, szóval ott nem maradhattam. Aztán sikerült végül találni egy másik kempinget, ami meglepően jól fel volt szerelve, főztem, ettem, zuhanyoztam, készítettem egy teát s jól bebugyoláltam magam a hálózsákomba a teámmal együtt, ami mint általában ilyen időjárási körülmények között, most is fűtőtestként szolgált. Ugyan a kocsi, amit vezettem nem volt kicsi, azért a hátsóülés nem egy luxuslakosztály, még egy 18 ágyas hostel szoba kényelmétől is elég távol áll. Habár itt nem jön senki, hogy nyitogassa a fejednél az ajtót. 

Reggeli után sikerült elég korán elindulni, úgy 8:30 fele, miután egy kicsit újraterveztem a dolgokat. Az idő elég viharosnak ígérkezett a félsziget aznapra betervezett felére, de végül sikerült átvezetni rajta s minden további gond nélkül kikerülni az esőt. 

Sok-sok szép helyen jártam, de azt hiszem, hogy a sok kiolvashatatlan megnevezést meghagyom az izlandiaknak és az angol cikknek, akinek majd kedve van, olvassa el s kínlódjon a kiejtésükkel. Ami viszont szerintem sokkal fontosabb, az ahogyan megéltem ezt az egészet. A helyekről hadd meséljenek a képek, jobban értenek hozzá nálam.

Érdekes érzés volt elindulni. Főleg reggel, miután elkészítettem a reggelimet. Valahogy annyira nem tűnt reálisnak az egész. Egyedül kocsikázok egy gyönyörű félszigeten, felelős vagyok a kocsiért és mindazért, amit vezetés közben teszek, saját magamért, és másokért az úton. Itt vagyok és ez tényleg velem történik. Rám bíznak egy céges kocsit, hogy vezessek 600 km-t (ami így utólag nem tűnik soknak, csak egy út Pestre otthonról, de nekem, amikor valamikor ez alatt az út alatt vezettem le életem 1000 km-t elég sok volt), sőt, fizetnek is érte. 

Ha valaki azt mondja 2 évvel ezelőtt, hogy vissza fogok jönni ebbe az országba, azt mondtam volna, hogy valószínűleg igaza van. Ha valaki azt mondja, 2 évvel ezelőtt, hogy visszajövök s ugyan ott fogok dolgozni, azt mondtam volna, hogy lehet van benne valami. De ha valaki azt mondta volna két évvel ezelőtt, hogy vissza fogok jönni dolgozni s hogy a cég fogja fizetni a nyaralásaimat is, a fizetésemen felül s hogy pénzt fogok kapni az írásaimért és a képeimért, kinevetem. Minden további nélkül. És lehet, hogy önteltnek hangzik, de nagyon büszke vagyok arra, hogy két év alatt ennyit tanultam. Nem mind az én érdemem, sőt, segítség nélkül nem ment volna, de sok energiám, kitartásom és harcom van benne nekem is. S olyan nagy önbizalmat és boldogságlöketet adott ez a felismerés. Azt az érzést keltette bennem, hogy ha eddig el tudtam jutni két év alatt (úgy, hogy közben az idő nagyobbik részében egyetemen voltam s nem dolgoztam), akkor ha akarok s van elég hitem, kitartásom és energiám, bármit elérhetek. Ez ismerős a nagy motivációs beszédekből, de érzés szinten egészen más, amikor tényleg megéled ezt s nem csak az agyad próbálja emészteni.

A második éjszakát már egy hostelben töltöttem, ahol vacsora közben összehaverkedtem egy ott dolgozó lánnyal, aki végül kijött velem sarki fényeket nézni és fényképezni a Kirkjufell nevű hegyhez (a hegy, ami a Walter Mitty titkos élete c. filmben is megjelenik). Apropó filmek: az alábbi képen egy híres sorozat egyik helyszínét látjátok, írjatok, ha rájösztök, melyikről van szó. Az első helyes megfejtőnek viszek egy lávakövet/kagylót/izlandi sört ( a választ hozzászólásban várom).

A harmadik nap is boldogan telt, ámbár már egy kicsit fáradt voltam, amikor felébredtem, de a szobatársak igencsak korán akartak útra kelni s ezt nem is állt szándékukban csendben megtenni. Így esett, hogy habár későn értünk vissza sarki fény vadászatból, ami igencsak sikeres volt, azért 9 előtt elindultam megint. 

A Nemzeti Meteorológiai Szolgálat szerint szép idő kellett volna várjon a félsziget azon részein, amelyeken addig nem jártam, csak az odáig vezető út kicsit kellemetlen, mivel egyes helyeken, foltokban jeges lehet az út.

Hát, nem foltokban volt jeges, de szerencsére nem történt semmi baj.

Az utolsó helyen, ahol megálltam pisilni, összeszedtem két stoppost, egy szlovák csajt és egy új-zélandi srácot. Elhoztam őket vagy 40 km-t, ahol egy haverjukkal kellett találkozzanak. Aranyosak voltak nagyon s külön örültem, hogy találkoztam stopposokkal. Ugyan idén nem stoppoltam túl sokat, mindig jól esik felvenni embereket s kicsit törleszteni a felgyűjtött tartozást. 

Így esett, hogy szinte végig egyedül kocsikáztam egy jót. S azt hiszem, ez remek módja volt annak, hogy elbúcsúzzak egy kicsit Izlandtól. Összeszedjem a gondolataimat, összegezzek dolgokat, levonjam a megfelelő tanulságokat és következtetéseket, bár még nincs itt az ideje, hogy "papírra" vessem őket. Még hátra van három műszakom a kempingben s még két nap utána, hogy elbúcsúzzak, összecsomagoljak s elkészüljek.  

Ölelés, álmodjatok nagyokat és csodálatosakat :)

U.I: Még nem volt időm végignézni a képeket, nemhogy javítani rajtuk, holnap jönni fog még egy adag

UPDATE: További képket itt találtok :D