Biztos, hogy lesz még ebből egy-két bejegyzés, annyi errefelé a Csoda.
Nem fogok nagyon részletes leírásokat adni, egyrészt, mert a képek többet mondanak minden szónál, másrészt, mert elég fáradt vagyok az íráshoz. De mivel a helyről, ahonnan most írok Nektek nincs kép, egy kis helyzetjelentés azért belefér, már csak a ráhangolódás kedvéért is.
Egy 160 éves ház nappalijában üldögélek és egy izlandi rádióadót hallgatok. A Nap már lement, a félhomály elmossa a fekete kövek éles oldalát, de a hófoltok körvonala még tisztán kivehető. A farmon még szorgoskodnak az emberek. A bálák már készen várják a telet, a falevelek is lassan sárgulnak, már csak a fű őrzi a nyár emlékét. Pedig ma van az utolsó napja, mégis már ijesztően messzinek tűnik az az idő, amikor újra meleg lesz, Napsütés és szélcsend. A szél is tudja, hogy lassan jön az Ő ideje. Egyre hevesebben, hidegebben, csontba vágóbban fúj. De én csak bentről hallgatom. Ma fedél alól. A forró teámat szürcsölgetve. Csend és béke van. A természet végzi a maga dolgát. Most dőlj hátra és élvezd. Megdolgoztál érte, akár a hangyák...
Ha az ember letér az egyetlen főútról, búcsút mondhat az aszfaltnak, de a helyieknek gondja van rá, hogy a köves földutak is karban legyenek tartva. Ugyan kátyúsak, látszik, hogy évente feltöltik a gödröket, nem tankcsapdákat kell kerülgetni s minden farmhoz vezető letérő jelezve van, ahogy az út széle is magas, fényvisszaverő oszlopokkal, hogy még a hóban, ködben is követhető legyen.
Az idő múlásával a helyiek élete is látványosan változott, főleg az elmúlt 40-50 évben, de a régi idők nem tűntek el nyomtalanul. Az utolsó ún. Turf house-ból (moha tetős, kőfalú, sokszor domboldalba ásott házakból) az utolsók a '60-as évek végén költöztek ki. Ma már a még nagyon jó állapotban levők múzeumként szolgálnak, de elég sok elhagyatott ház áll az út mellett. Az egyik ilyen, ahol a fenti kép készült, Litlibær, múzeum és egy kis kávézó, ahol második napi ebédünket fogyasztottuk el. A ház az alsó képen Litlibær szomszédságában van, ez is a farm része volt még, amikor 20 ember lakta a helyet.
Szintén érdemes tudni Izlandról, hogy azt mondják, itt a legtisztább a víz. Valószínűleg marketing fogás is, mint sok minden errefelé, de kell legyen némi igazság alapja. Minden 200 méteren folyik a víz, csermely, patak, vagy már folyó formájában. Csodálatos vízesések formálják évezredek óta a tájat. Sokak nevét csak a helyi öregek tudják már, táblák, turisták, útikalauzok vagy nem vagy csak távolságok alapján hivatkoznak rájuk. Ez is egy ilyen név nélküli gyönyörűség volt az út szélén.
Nem fogok nagyon részletes leírásokat adni, egyrészt, mert a képek többet mondanak minden szónál, másrészt, mert elég fáradt vagyok az íráshoz. De mivel a helyről, ahonnan most írok Nektek nincs kép, egy kis helyzetjelentés azért belefér, már csak a ráhangolódás kedvéért is.
Egy 160 éves ház nappalijában üldögélek és egy izlandi rádióadót hallgatok. A Nap már lement, a félhomály elmossa a fekete kövek éles oldalát, de a hófoltok körvonala még tisztán kivehető. A farmon még szorgoskodnak az emberek. A bálák már készen várják a telet, a falevelek is lassan sárgulnak, már csak a fű őrzi a nyár emlékét. Pedig ma van az utolsó napja, mégis már ijesztően messzinek tűnik az az idő, amikor újra meleg lesz, Napsütés és szélcsend. A szél is tudja, hogy lassan jön az Ő ideje. Egyre hevesebben, hidegebben, csontba vágóbban fúj. De én csak bentről hallgatom. Ma fedél alól. A forró teámat szürcsölgetve. Csend és béke van. A természet végzi a maga dolgát. Most dőlj hátra és élvezd. Megdolgoztál érte, akár a hangyák...
A szigetnek ez a része valahogy még eldugottabb, még csendesebb és nyugodtabb, mint a többi. Olyan, mintha egy pici falu lenne az egész, mégis órákat kell vezetni, hogy egyik háztól a másikig eljuss. A táj pedig magért beszél. És mindent meghatároz az időjárás s ezzel a helyiek teljesen tisztában vannak és együtt élnek. Bizonyos szempontból olyan luxusban, amit mi otthon valószínűleg sosem tudunk megengedni, másfelől viszont annyira egyszerűen, ahogy azt a nyugati nagyvárosok embere nem nagyon tudja megérteni már. Sokaknak saját medencéjük van, földből felbugyogó büdös melegvizzel, de a téli hónapok alatt sokszor még a legközelebbi bevásárlóközpontig sem tudnak elmenni (10-180 km helyzettől függően), ha nagy a hó vagy a szél az óceán felől fúj s jegessé teszi az utakat. Olyankor csak ülnek és várnak, kötögetnek, énekelnek, beszélgetnek, s élvezik a sarki fényt a medencéből.
Ha az ember letér az egyetlen főútról, búcsút mondhat az aszfaltnak, de a helyieknek gondja van rá, hogy a köves földutak is karban legyenek tartva. Ugyan kátyúsak, látszik, hogy évente feltöltik a gödröket, nem tankcsapdákat kell kerülgetni s minden farmhoz vezető letérő jelezve van, ahogy az út széle is magas, fényvisszaverő oszlopokkal, hogy még a hóban, ködben is követhető legyen.
Az idő múlásával a helyiek élete is látványosan változott, főleg az elmúlt 40-50 évben, de a régi idők nem tűntek el nyomtalanul. Az utolsó ún. Turf house-ból (moha tetős, kőfalú, sokszor domboldalba ásott házakból) az utolsók a '60-as évek végén költöztek ki. Ma már a még nagyon jó állapotban levők múzeumként szolgálnak, de elég sok elhagyatott ház áll az út mellett. Az egyik ilyen, ahol a fenti kép készült, Litlibær, múzeum és egy kis kávézó, ahol második napi ebédünket fogyasztottuk el. A ház az alsó képen Litlibær szomszédságában van, ez is a farm része volt még, amikor 20 ember lakta a helyet.
Szintén érdemes tudni Izlandról, hogy azt mondják, itt a legtisztább a víz. Valószínűleg marketing fogás is, mint sok minden errefelé, de kell legyen némi igazság alapja. Minden 200 méteren folyik a víz, csermely, patak, vagy már folyó formájában. Csodálatos vízesések formálják évezredek óta a tájat. Sokak nevét csak a helyi öregek tudják már, táblák, turisták, útikalauzok vagy nem vagy csak távolságok alapján hivatkoznak rájuk. Ez is egy ilyen név nélküli gyönyörűség volt az út szélén.
A turisták nagyrésze, amikor Reykajvikban vagy Húsavíkban van (egy nagyobb város északon) elmegy bálnalesre. Ami nagyon költséges, de az egyik legbiztosabb módja annak, hogy láthassák ezeket az óriási, látszólag boldog állatokat. Nekünk volt szerencsénk a partról megcsodálni egy csapat vidám játékát. Bár még mindig nem tudjuk, hogy bálnák vagy delfinek voltak s pontosan milyen fajták, szívmelengető volt nézni, ahogy úszkálnak körbe-körbe, néha kidugják kerek kis orrukat vagy pördülnek egyet s nagyot csapódnak a vízen. Olyanok voltak, mint egy csapat óvodás, mégis volt valami egészen különleges, szabad és szép a játékukban. Olyan természetes és önfeledt volt.
Annak ellenére, hogy viharjelzés volt kiadva, sikerült kikerülni s megtalálni néha a Napot a felhők fölött. Ilyenkor gyönyörűen ragyogott ránk. A fjordok pedig gyönyörűek. Ha esik, ha fúj.
Az utolsó két kép a hostel mögött készült, ahol aludtunk, a 160 éves ház "udvara" ez. 8 különböző túraútvonallal, a völgy valamikor 140 ember lakhelye volt, jelenleg egyetlen család él itt egész évben, és Páll, a hostel tulajdonosa nyáron. Télvíz idején hetente kétszer elhúzzák a havat, hogy ki lehessen jutni, de a bácsi elmondása szerint ez sokszor nem elég, ezért ők csak Karácsony és Újév közötti időszakot töltik ott télen, mert annyira varázslatos hangulata van. Egészen érezni lehet, amikor valaki valamit lelkesedéssel és szeretettel csinál, ilyen ez a hostel is. Belépsz, Páll feláll a könyve mellől, köszönt, mosolyog, felteszi szemüvegét és előveszi a nagykönyvet, hogy megkeresse benne a foglalásodat, ha van. A mailre, amit küldtem neki 3 nappal indulás előtt nem válaszolt, mert azt nem szokta ellenőrizni. Az Ők életük sokkal lassabban, megfontoltabban és harmonikusabban zajlik, vezetékes telefont, jegyzetfüzeteket használva és könyveket olvasva. A nappaliban egy régi lejátszóról szól a rádió, izlandi népzene, kórusfelvételek és klasszikus zene felváltva. Tényleg le lehet ilyen helyeken lassulni és megnyugodni.
Az első napról is szeretnék nektek egy kis ízelítőt adni: Sokat vezettünk, nekem legalábbis soknak tűnt, de alig láttunk kocsikat az úton. Ha eddig nem is, most voltunk szellemlakta helyeken. Az első nagyobb település 80 km-re van Djúpavíktól, a községközponttól. Mindössze 15 ember lakik a környéken hivatalosan és területileg közel az 1%-t teszi ki a szigetnek. Egy régi heringüzem, ami ma kortárs kiállításként működik és egy szálloda/vendéglő. Egy pár öreg ház, amiről elég nehéz lenne megmondani, hogy lakjak-e még vagy sem.
Múzeumlátogatás és ebéd után követtük az utat a világnak erre a végére s láss csodát, Izlandhoz méltóan egy fürdőnél ért véget. Itt lubickoltunk egyet, majdnem sötétedésig, aztán visszaindultunk, amikor már teljesen ránksötétedett s nem tudtuk élvezni a látványt lehúztunk, leengedtük a hátsóülést és aludtunk. Túlzás lenne az éjszakát csendesnek és kényelmesnek nevezni, a szél rázta az autót, de egyszer amikor megébredtem látszottak a csillagok, ami kicsit megnyugtatott.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése