Az első 1000 m...
Egy nagyon rohanós, de rövid munkanap után épp hogy elértük a buszt, az ebédnek szánt szendvicseimet már út közben majszoltam el. Izgatottak voltunk mind a ketten Mathildeval. Ő azért, mert ez volt az első többnapos kirándulása s nagyon rég óta vágyik Landmannalaugarba, én mert vágytam vissza a hegyek közé s mert tudtam, hogy csodálatos, de fizikailag megerőltető 3 nap vár ránk s nem tudtam, hogy hogy fogjuk bírni.
A buszban nagyon belemelegedtünk a beszélgetésbe s mind a ketten kicsit megnyugodtunk, aztán elnyomott az álom s Skogar vízesésnél keltünk csak fel, ahol le is szálltunk. Körbejártunk, felhúztuk a sátrat, főztünk, természetesen instant levest és 39 ISK-ás (otthon 1 RON körül van) egyetemista instant laskát (vagy ahogy ismerhetik azok, akik a 2016-s blogot is követték, a "hősök ebédjét").
Meglepődtem, hogy mennyi mindenben hasonlítunk egymásra. Ugyan már egy jó ideje nem zavar, ha csendben ülök valaki mellett, sőt, van, amikor határozottan jól esik, érdekelt, hogy lesz-e amiről beszéljünk munkán és lakótársakon kívül. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy túl sok időt töltöttünk ezelőtt együtt Mathilde-val. Akadt téma bőven. Olyannyira, hogy fel sem tűnt s már 11 óra el volt múlva.
Lefekvés előtt beszéltünk a recepcióssal, azt mondta, hogy fent a hegyen még mindig lábszárközépig érő hó van, de ha elég sokan járnak át ennek ellenére, szóval ha van megfelelő felszerelésünk és tapasztalatunk, meg tudjuk csinálni. Mindkettőknek szöget ütött ez a fejében, s fontolóra vettük, hogy menjünk át busszal Thörsmorkba, a túra következő állomására, ami busszal megközelíthető, vagy próbálkozzunk meg gyalog átmenni. Végül abban egyeztünk, mielőtt elnyomott az álom, hogy nekivágunk, a legrosszabb, ami történhet, hogy vissza kell fordulni. (Tudom, hogy erről dióhéjban írtam már az előző bejegyzésben, de úgy érzetem kell ez ahhoz, hogy kerek legyen a történet.)
Békésen aludtunk s csepergő esőre ébredtem, olyan 8 körül. Nem akartuk elsietni a dolgot, ugyanis délutánra szebb időt ígértek. Még mindig csak éjfél körül sötétedik, nem kellett attól tartani, hogy ránk esteledik túra közben. Gondolataimba merültem s elnyomott az álom. Tíz körül ébredtünk meg újra, az eső még mindig szemerkélt, de ideje volt pakolni. Reggeli zabpehely, sátorszárítás, már amennyire az idő megengedte, csomagolás, indulás.
Skógar, ahol a túrát kezdtük, egy métán híres vízesés és megálló minden turista busz számára, ami a déli parton halad el. Csak egy pár km-es kitérő az 1-es útról. Lépcső vezet fel a vízesés tetejére azok számára, akik nem elégednek meg a látvánnyal odalentről. Itt kezdtük a mászást. Lassan, nehezen indultunk, kerülgettük az embereket, mert már elég késő volt s sok busz megérkezett. A lépcsősor tetejére a megmászandó 1000 m-ből az első 60-on túl voltunk. Leizzadva, lihegve értünk a sok selfiző turista közé, így csak a hátizsákok s a látszólag indokolatlanul piros arcunk miatt lógtunk ki a sorból, amikor elkészítettük az "előtte" képünket.
Aprószemű, de csendesedni nem akaró esőben tettük meg az első 8 kmt, amíg el nem értük a havas részt. Nem túl meredeken, de folyamatosan másztunk felfelé, a Skógá folyó völgyén nagyjából 1000 m-t, mindössze 21 vízesés mellett haladtunk el. Az első hófoltot határozottan élveztük, mivel lefele kellett menni rajta, csak lecsaptuk a fenekünket s szánkóztunk, nevettünk s egy kis lelket öntött belénk a dolog. Az eső, ugyan számítottunk rá, eléggé szívta az energiánkat s rombolta a morált. Már kicsit kevésbé volt vicces a dolog, amikor egy hasonló hófolton felfelé kellett mászni s akaratunk ellenére szánkóztunk, inkább térden, mint fenéken. Ahol nem volt hó, ott a vulkáni hamu csúszott ki a bakancsok alól. Az utolsó meredek előtt, már délután 3 felé megláttuk a félutat és szinte a csúcsot jelző menedékházat. Örültem neki, de ugyanakkor tudtam, hogy már késő van s még legalább egy óra, amíg eljutunk addig. Egy rövid pihenő s némi nassolni való után nekivágtunk, de egy másik ösvényen, a menedékházat elkerülve futottunk neki a két gleccsert összekötő gerincnek. Valamivel feljebb értünk ki, mint ahol a menedékház állt s úgy döntöttünk, nem ereszkedünk vissza. Mind a ketten azt mondtuk, hogy csak idővesztegetés lenne, noha később beismertük egymásnak, hogy azért nem akartunk odamenni, mert féltünk, hogy nem engednek tovább, vagy hogy ha leülünk a melegben nem indulunk újra el.
Folytattuk hát az utat, egy rövid mászás volt már csak hátra. Leszállt a köd, s nem láttuk a jelzésként szolgáló cölöpöket, nagyjából betájoltuk, hogy a csúcs merre van s milyen irányt jelzett az utolsó nyíl s lépkedtünk felfelé a hóban. Gyanús volt, hogy távolodunk a háztól, nincs se nyom, se jelzés, de mint kis hangyák, úgy jönnek le az emberek a menedéktől s mégsem közeledik egy sem. Egy másfél órás körbe-körbe lépegetés és tanácskozás után eldöntöttük, hogy akármerre is megy a sok kis hátizsákos emberke, ha vissza is oda, ahonnan jöttünk, jobb az, mint egy jelzés és nyom nélküli "ösvény". Jó döntés volt. Megtaláltuk újra az oszlopokat, s ugyan már délután 5 el volt múlva, lelkesek voltunk. Tudtuk, hogy jó az irány, s hogy el fogunk jutni Thörsmorkig. Mire kiértünk a túra legmagasabb pontjára, a Magni és Módi kráterek közé a Nap is kisütött. Inenntől kezdve csak 10 percre borult be az ég a három nap alatt, az is csak azért, hogy szivárányt is lássunk.
Ugyan nem volt egy könnyű túra, megérte. Mathilde azt mondta a nap végére, hogy nem zavarja a hátizsák, s hogy mindene fáj, ezért a kilátásért megérte. S néha ugyan a szavak beszédesebbek a képeknél, most mégis inkább fényképekben mutatnám be Thörmsork és a Fimmvürduhals (ez a neve az útvonalnak) gyönyörűségét.
Folytatás következik...
Egy nagyon rohanós, de rövid munkanap után épp hogy elértük a buszt, az ebédnek szánt szendvicseimet már út közben majszoltam el. Izgatottak voltunk mind a ketten Mathildeval. Ő azért, mert ez volt az első többnapos kirándulása s nagyon rég óta vágyik Landmannalaugarba, én mert vágytam vissza a hegyek közé s mert tudtam, hogy csodálatos, de fizikailag megerőltető 3 nap vár ránk s nem tudtam, hogy hogy fogjuk bírni.
A buszban nagyon belemelegedtünk a beszélgetésbe s mind a ketten kicsit megnyugodtunk, aztán elnyomott az álom s Skogar vízesésnél keltünk csak fel, ahol le is szálltunk. Körbejártunk, felhúztuk a sátrat, főztünk, természetesen instant levest és 39 ISK-ás (otthon 1 RON körül van) egyetemista instant laskát (vagy ahogy ismerhetik azok, akik a 2016-s blogot is követték, a "hősök ebédjét").
Meglepődtem, hogy mennyi mindenben hasonlítunk egymásra. Ugyan már egy jó ideje nem zavar, ha csendben ülök valaki mellett, sőt, van, amikor határozottan jól esik, érdekelt, hogy lesz-e amiről beszéljünk munkán és lakótársakon kívül. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy túl sok időt töltöttünk ezelőtt együtt Mathilde-val. Akadt téma bőven. Olyannyira, hogy fel sem tűnt s már 11 óra el volt múlva.
Lefekvés előtt beszéltünk a recepcióssal, azt mondta, hogy fent a hegyen még mindig lábszárközépig érő hó van, de ha elég sokan járnak át ennek ellenére, szóval ha van megfelelő felszerelésünk és tapasztalatunk, meg tudjuk csinálni. Mindkettőknek szöget ütött ez a fejében, s fontolóra vettük, hogy menjünk át busszal Thörsmorkba, a túra következő állomására, ami busszal megközelíthető, vagy próbálkozzunk meg gyalog átmenni. Végül abban egyeztünk, mielőtt elnyomott az álom, hogy nekivágunk, a legrosszabb, ami történhet, hogy vissza kell fordulni. (Tudom, hogy erről dióhéjban írtam már az előző bejegyzésben, de úgy érzetem kell ez ahhoz, hogy kerek legyen a történet.)
Békésen aludtunk s csepergő esőre ébredtem, olyan 8 körül. Nem akartuk elsietni a dolgot, ugyanis délutánra szebb időt ígértek. Még mindig csak éjfél körül sötétedik, nem kellett attól tartani, hogy ránk esteledik túra közben. Gondolataimba merültem s elnyomott az álom. Tíz körül ébredtünk meg újra, az eső még mindig szemerkélt, de ideje volt pakolni. Reggeli zabpehely, sátorszárítás, már amennyire az idő megengedte, csomagolás, indulás.
Skógar, ahol a túrát kezdtük, egy métán híres vízesés és megálló minden turista busz számára, ami a déli parton halad el. Csak egy pár km-es kitérő az 1-es útról. Lépcső vezet fel a vízesés tetejére azok számára, akik nem elégednek meg a látvánnyal odalentről. Itt kezdtük a mászást. Lassan, nehezen indultunk, kerülgettük az embereket, mert már elég késő volt s sok busz megérkezett. A lépcsősor tetejére a megmászandó 1000 m-ből az első 60-on túl voltunk. Leizzadva, lihegve értünk a sok selfiző turista közé, így csak a hátizsákok s a látszólag indokolatlanul piros arcunk miatt lógtunk ki a sorból, amikor elkészítettük az "előtte" képünket.
Aprószemű, de csendesedni nem akaró esőben tettük meg az első 8 kmt, amíg el nem értük a havas részt. Nem túl meredeken, de folyamatosan másztunk felfelé, a Skógá folyó völgyén nagyjából 1000 m-t, mindössze 21 vízesés mellett haladtunk el. Az első hófoltot határozottan élveztük, mivel lefele kellett menni rajta, csak lecsaptuk a fenekünket s szánkóztunk, nevettünk s egy kis lelket öntött belénk a dolog. Az eső, ugyan számítottunk rá, eléggé szívta az energiánkat s rombolta a morált. Már kicsit kevésbé volt vicces a dolog, amikor egy hasonló hófolton felfelé kellett mászni s akaratunk ellenére szánkóztunk, inkább térden, mint fenéken. Ahol nem volt hó, ott a vulkáni hamu csúszott ki a bakancsok alól. Az utolsó meredek előtt, már délután 3 felé megláttuk a félutat és szinte a csúcsot jelző menedékházat. Örültem neki, de ugyanakkor tudtam, hogy már késő van s még legalább egy óra, amíg eljutunk addig. Egy rövid pihenő s némi nassolni való után nekivágtunk, de egy másik ösvényen, a menedékházat elkerülve futottunk neki a két gleccsert összekötő gerincnek. Valamivel feljebb értünk ki, mint ahol a menedékház állt s úgy döntöttünk, nem ereszkedünk vissza. Mind a ketten azt mondtuk, hogy csak idővesztegetés lenne, noha később beismertük egymásnak, hogy azért nem akartunk odamenni, mert féltünk, hogy nem engednek tovább, vagy hogy ha leülünk a melegben nem indulunk újra el.
Folytattuk hát az utat, egy rövid mászás volt már csak hátra. Leszállt a köd, s nem láttuk a jelzésként szolgáló cölöpöket, nagyjából betájoltuk, hogy a csúcs merre van s milyen irányt jelzett az utolsó nyíl s lépkedtünk felfelé a hóban. Gyanús volt, hogy távolodunk a háztól, nincs se nyom, se jelzés, de mint kis hangyák, úgy jönnek le az emberek a menedéktől s mégsem közeledik egy sem. Egy másfél órás körbe-körbe lépegetés és tanácskozás után eldöntöttük, hogy akármerre is megy a sok kis hátizsákos emberke, ha vissza is oda, ahonnan jöttünk, jobb az, mint egy jelzés és nyom nélküli "ösvény". Jó döntés volt. Megtaláltuk újra az oszlopokat, s ugyan már délután 5 el volt múlva, lelkesek voltunk. Tudtuk, hogy jó az irány, s hogy el fogunk jutni Thörsmorkig. Mire kiértünk a túra legmagasabb pontjára, a Magni és Módi kráterek közé a Nap is kisütött. Inenntől kezdve csak 10 percre borult be az ég a három nap alatt, az is csak azért, hogy szivárányt is lássunk.
Ugyan nem volt egy könnyű túra, megérte. Mathilde azt mondta a nap végére, hogy nem zavarja a hátizsák, s hogy mindene fáj, ezért a kilátásért megérte. S néha ugyan a szavak beszédesebbek a képeknél, most mégis inkább fényképekben mutatnám be Thörmsork és a Fimmvürduhals (ez a neve az útvonalnak) gyönyörűségét.
 |
| Rúdtánc, Eszter módra |
Este 9 után értünk le a völgybe, ahol az éjszakát töltöttük, az egyik legkisebb és leggyönyörűbb kempingben, ahol életemben jártam. A két napsütötte gleccser lábánál, fakó fekete sziklák között az élénkzöld füvön ülve költöttük el a jól megérdemelt vacsorát a napsütésben, madárcsicsergést hallgatva s olyan békésen aludtunk, mint a gyermek, akinek Édesanyja őrzi álmát.
Folytatás következik...
Nagyon köszönjük a bőséges leírást és a képeket. Mesebeli tájon jártatok.
VálaszTörlés