Rövid beszámoló a tegnapi napról: Reggel elfelejtettem, hogy vasárnap van (amióta nem 5 napos a munkahét és hétvége szabad, ez rendszeresen megtörténik) s kicsit idétlennek éreztem magam, amikor 5 perc álldogálás és a telefonos applikáció ki-bekapcsolgatása után (azt hittem az élő térképpel van baj, hogy egyetlen buszt sem mutat) rájöttem, hogy egyetlen busz sem közlekedik vasárnap reggel 7-kor. Egy nagyon gyors tánc volt az út a kempingig, átváltottam az mp3-asomon a lejátszási listát a reggeli zenémről a sietős, de boldog mappára (swing, rock'n'roll stb) s végül rekordidő alatt beértem. Sütött a Nap, gyönyörű időt ígértek, úgyhogy a frissen megjavított szoknyámban, lelkesen pördültem be az ajtón. Meg is jegyezték, hogy úgy nézek ki, mint aki siet valahova.
A munkanap csendesnek ígérkezett, a fénypontja a délelőttnek az volt, amikor átvettem a nagyon sexy, sárga gumicsizmát, hogy végigjárjam a kempinget s ellenőrizzem, hogy minden rendben van-e.
Sokat gondolkoztam, hogy folytassam-e ezt a bejegyzést, de végül is ez a blog egyféle naplónak indult, még ha publikus is. És szeretném, ha majd 10 év múlva, amikor újra előveszem emlékeznék a leckékre is, nem csak a mesés, könnyű, gyönyörű pillanatokra. Valószínű, hogy ezt hiába írom, de megkérek mindenkit, aki hajlamos túlaggódni a dolgokat, az ne olvassa tovább. Jól vagyok, de mint mindenkinek, minden helyzetben, nekem is megvannak a nehéz, gondolkodós pillanataim. Még ha ezeket nehéz is sokszor szavakba önteni.
A tegnap este is ilyen volt. Nem tudnám igazán megmagyarázni miért. Kicsit fáradtan, enyhe fejfájással indultam haza a szakadó esőben (ennyit a beígért 21 fokról és napsütésről). A tegnapelőtti sütés megtette a hatását, mert annyi kekszet ettem, hogy elcsaptam a hasam vele, nagy valószínűséggel ez is közrejátszott a rossz közérzetemhez. Befeküdtem az ágyba, filmet néztem, mentateát ittam vacsora gyanánt s néha el-elbóbiskoltam. Aztán vége lett a filmnek én pedig kicsinek és gyengének éreztem magam. Szerettem volna valakihez hozzábújni, meghallgatni, hogy minden rendben van, hogy szeretve vagyok, hogy nem vagyok sem pici sem idétlen. Szerencsére Elena (a szobatársam, akivel nem egészen felhőtlen a viszonyunk) lent volt a nappaliban, így nyugodtan el tudtam lenni a gondolataimmal s végül sikerült sírni egy jót. El nem tudjátok képzelni mekkora megkönnyebbülés volt. Azoknak, akik szégyenlek vagy nem tudnak sírni: néha kell. Megtisztít. Legalábbis engem megtisztított. Testben és lélekben is.
Sok egymásnak ellentmondó dologgal találkozom mostanság s nagyon nehezemre esik külső szemlélőnek maradnom. Akármennyire is rajongok a HI kezdeményezésért és az ötletért, ami mögötte van, mint sok mindenhol, itt is úgy érzem, hogy a részletekben bújik meg az ördög. Azok, akik alacsonyabb pozícióban vannak több órát dolgoznak, akár helyettünk is, mert nekik kevesebbet kell fizetni, nekünk nem gyűl ki elég óránk a hónap alatt s a manager ott spórol, ahol csak lehet, ami egyértelműen nem tesz jót sem a mi viszonyunknak sem a munkához való hozzáállásunknak.
Aztán ott vannak a személyes dolgaim: Philtől és Genetől láthattam, hogy mennyire fontos alázatosnak lenni s egyértelműen olyan értékeket képviselnek, amelyekkel egyet értek. Ezzel szemben ott van egy pár arrogáns, nárcisztikus munka- és lakótársam, akik látszólag nagyon jól elvannak a maguk kis buborékjában s külső szemmel úgy látszik, egymással is nagyon jól megvannak. Ami rólam és róluk nem mondható el. S nehéz ilyenkor hűnek maradnom önmagamhoz és azokhoz a dolgokhoz, amikben hiszek és amit elfogadok értékként, mert sokszor az az érzésem, hogy egyedül maradok velük. Megalkudni lenne jobb, beilleszkedni s elfogadni, hogy ilyen a világ vagy emelt fővel képviselni azt, amiben hiszek s harcolni s hinni, hogy csak ez a sarka a világnak ilyen s lesz majd jobb is? Nagyon régi kérdés ez s ahogy telik az idő s minél több emberrel találkozom, egyre bizonytalanabb vagyok a válaszban. A bölcsekre hallgatva nem kéne megalkudni, s minél többen harcolunk emelt fővel, annál könnyebb lesz. De nem érzem, hogy könnyebb lenne. Sem itthon, sem otthon sem bárhol máshol. Mindenhol vannak emberek, akik lehúznak. Nyilván mindenkinek szíve joga olyannak lenni, amilyen lenni szeretne, csak azt nem értem, hogy egyeseknek miért jó az, ha olyanok, hogy másokat bántanak vele. Tudom, hogy én is bántok. Sajnos nem is keveset. De igyekszem. Próbálom javítani a hibáimat, gyógyítani a sebeket, amiket okozok s óvatosan lépni, hogy ne mások lábára, tenyerére, fejére lépjek. Vajon ők is? Vajon más is ugyanezek gondolkozik? Vagy nem is tudja megfogalmazni, csak szenved legbelül s előbb-utóbb megfelel a környezet elvárásainak s beleolvad? Vajon, ha nem figyelünk, mind csak a környezetünk elvárásait tükrözzük igazi önmagunk elnémítása közben?
Szeresd a Gonoszt Jóvá...kaptam ma az üzenetet. S azt hiszem ez is hozzájárult ehhez az egész gondolat-áradathoz. Hogyan szeressem jóvá? És ki mondja meg, ki dönti el, hogy mi a Gonosz? Számomra az ember, aki bánt, főleg, ha szándékosan teszi, számára lehet egy személyes kérdés vagy pár óra magány a Gonosz. Akármi is legyen az, számomra köze van a félelemhez. S lehet, hogy ez nekem csak sajátom, de lehet, kedves olvasó, hogy neked is az, a félelem, hogy egyedül maradunk sok dologra képes rávenni. S tessék, újra visszakanyarodtunk az előző lélek-boncolgatós témámhoz, az önszeretethez. Ha elfogadom önmagam, szeretek s barátságot kötök a lelkemmel, vajon nem félek majd attól, hogy egyedül maradok? Hiszen már szeretem magam, hiszen már érzem, hogy sosem vagyok egyedül. Még szakítás után sem, egyedül felülve a repülőgépre sem éreztem magányosnak magam. S akármennyire is szeretek csendben elrajzolgatni, varrogatni, meditálni, filmet nézni vagy éppen olvasni, még egy introvertált embernek is szüksége van társaságra. Más emberek társaságára. Szembenézni magammal és elmondani a tükörképemnek, hogy "szeretve vagy és csodálatos, értékes vagy", megölelni magam (nem, továbbra sem zakkantam meg, lehetséges ez is) nem olyan, mint ugyanezeket mástól megkapni. S lehet ezt arra fogni, hogy kapcsolatfüggő vagyok, mert sok-sok éve nem voltam 2 hónapnál többet "szingli", lehet ujjal mutogatni, de ha magadba nézel, lehet, hogy ugyanezzel találod magad szemben. Vagy valami egészen mással, mert Te éppen más leckét tanulsz.
Én most éppen ezt. S éppen elfáradtam. Belefáradtam az Ár-adásba, a feltétel nélküli elfogadással és szeretettel való sikertelenségbe, a türelmességbe s az önmagammal vívott harcba.
Szeretnék végre úgy adni, hogy kapok is. S nem csak egy-két emberrel ilyen kapcsolatot ápolni. Mert úgy érzem, hogy kevés helyről kapok, ami az én hibám, mert azt jelenti, nem olyan helyre adok, ahol azt megbecsülik, de még nem tanultam meg ebben jó döntést hozni. S nem szeretném azt a pár embert kizsákmányolni, akitől kapok. Mert tudom, hogy milyen adni s tudom, hogy nekik is szükségük is van rá. S tudom, hogy Ők is sokszor fáradtak, de mégis adnak. Szeretnék egyszer felnőni Hozzájuk. De addig még sokat kell tanulnom, most éppen türelmet, elfogadást, válogatást, szeretetet.
Köszönöm Nektek!
Ahogy mondtam, a sírás segített. Mikor kicsit megnyugodtam, lementem a többiekhez s elröhögtünk közösen még egy jó órát. Éjfélkor feküdtem, még mindig kicsit gyengén, de mikor éjjel megébredtem, már világos volt, de a csillagokat s a Holdat látni lehetett. Tiszta volt az ég. Mosolyogva, erőre kapva aludtam vissza. Hála!
A munkanap csendesnek ígérkezett, a fénypontja a délelőttnek az volt, amikor átvettem a nagyon sexy, sárga gumicsizmát, hogy végigjárjam a kempinget s ellenőrizzem, hogy minden rendben van-e.
Sokat gondolkoztam, hogy folytassam-e ezt a bejegyzést, de végül is ez a blog egyféle naplónak indult, még ha publikus is. És szeretném, ha majd 10 év múlva, amikor újra előveszem emlékeznék a leckékre is, nem csak a mesés, könnyű, gyönyörű pillanatokra. Valószínű, hogy ezt hiába írom, de megkérek mindenkit, aki hajlamos túlaggódni a dolgokat, az ne olvassa tovább. Jól vagyok, de mint mindenkinek, minden helyzetben, nekem is megvannak a nehéz, gondolkodós pillanataim. Még ha ezeket nehéz is sokszor szavakba önteni.
A tegnap este is ilyen volt. Nem tudnám igazán megmagyarázni miért. Kicsit fáradtan, enyhe fejfájással indultam haza a szakadó esőben (ennyit a beígért 21 fokról és napsütésről). A tegnapelőtti sütés megtette a hatását, mert annyi kekszet ettem, hogy elcsaptam a hasam vele, nagy valószínűséggel ez is közrejátszott a rossz közérzetemhez. Befeküdtem az ágyba, filmet néztem, mentateát ittam vacsora gyanánt s néha el-elbóbiskoltam. Aztán vége lett a filmnek én pedig kicsinek és gyengének éreztem magam. Szerettem volna valakihez hozzábújni, meghallgatni, hogy minden rendben van, hogy szeretve vagyok, hogy nem vagyok sem pici sem idétlen. Szerencsére Elena (a szobatársam, akivel nem egészen felhőtlen a viszonyunk) lent volt a nappaliban, így nyugodtan el tudtam lenni a gondolataimmal s végül sikerült sírni egy jót. El nem tudjátok képzelni mekkora megkönnyebbülés volt. Azoknak, akik szégyenlek vagy nem tudnak sírni: néha kell. Megtisztít. Legalábbis engem megtisztított. Testben és lélekben is.
Sok egymásnak ellentmondó dologgal találkozom mostanság s nagyon nehezemre esik külső szemlélőnek maradnom. Akármennyire is rajongok a HI kezdeményezésért és az ötletért, ami mögötte van, mint sok mindenhol, itt is úgy érzem, hogy a részletekben bújik meg az ördög. Azok, akik alacsonyabb pozícióban vannak több órát dolgoznak, akár helyettünk is, mert nekik kevesebbet kell fizetni, nekünk nem gyűl ki elég óránk a hónap alatt s a manager ott spórol, ahol csak lehet, ami egyértelműen nem tesz jót sem a mi viszonyunknak sem a munkához való hozzáállásunknak.
Aztán ott vannak a személyes dolgaim: Philtől és Genetől láthattam, hogy mennyire fontos alázatosnak lenni s egyértelműen olyan értékeket képviselnek, amelyekkel egyet értek. Ezzel szemben ott van egy pár arrogáns, nárcisztikus munka- és lakótársam, akik látszólag nagyon jól elvannak a maguk kis buborékjában s külső szemmel úgy látszik, egymással is nagyon jól megvannak. Ami rólam és róluk nem mondható el. S nehéz ilyenkor hűnek maradnom önmagamhoz és azokhoz a dolgokhoz, amikben hiszek és amit elfogadok értékként, mert sokszor az az érzésem, hogy egyedül maradok velük. Megalkudni lenne jobb, beilleszkedni s elfogadni, hogy ilyen a világ vagy emelt fővel képviselni azt, amiben hiszek s harcolni s hinni, hogy csak ez a sarka a világnak ilyen s lesz majd jobb is? Nagyon régi kérdés ez s ahogy telik az idő s minél több emberrel találkozom, egyre bizonytalanabb vagyok a válaszban. A bölcsekre hallgatva nem kéne megalkudni, s minél többen harcolunk emelt fővel, annál könnyebb lesz. De nem érzem, hogy könnyebb lenne. Sem itthon, sem otthon sem bárhol máshol. Mindenhol vannak emberek, akik lehúznak. Nyilván mindenkinek szíve joga olyannak lenni, amilyen lenni szeretne, csak azt nem értem, hogy egyeseknek miért jó az, ha olyanok, hogy másokat bántanak vele. Tudom, hogy én is bántok. Sajnos nem is keveset. De igyekszem. Próbálom javítani a hibáimat, gyógyítani a sebeket, amiket okozok s óvatosan lépni, hogy ne mások lábára, tenyerére, fejére lépjek. Vajon ők is? Vajon más is ugyanezek gondolkozik? Vagy nem is tudja megfogalmazni, csak szenved legbelül s előbb-utóbb megfelel a környezet elvárásainak s beleolvad? Vajon, ha nem figyelünk, mind csak a környezetünk elvárásait tükrözzük igazi önmagunk elnémítása közben?
Szeresd a Gonoszt Jóvá...kaptam ma az üzenetet. S azt hiszem ez is hozzájárult ehhez az egész gondolat-áradathoz. Hogyan szeressem jóvá? És ki mondja meg, ki dönti el, hogy mi a Gonosz? Számomra az ember, aki bánt, főleg, ha szándékosan teszi, számára lehet egy személyes kérdés vagy pár óra magány a Gonosz. Akármi is legyen az, számomra köze van a félelemhez. S lehet, hogy ez nekem csak sajátom, de lehet, kedves olvasó, hogy neked is az, a félelem, hogy egyedül maradunk sok dologra képes rávenni. S tessék, újra visszakanyarodtunk az előző lélek-boncolgatós témámhoz, az önszeretethez. Ha elfogadom önmagam, szeretek s barátságot kötök a lelkemmel, vajon nem félek majd attól, hogy egyedül maradok? Hiszen már szeretem magam, hiszen már érzem, hogy sosem vagyok egyedül. Még szakítás után sem, egyedül felülve a repülőgépre sem éreztem magányosnak magam. S akármennyire is szeretek csendben elrajzolgatni, varrogatni, meditálni, filmet nézni vagy éppen olvasni, még egy introvertált embernek is szüksége van társaságra. Más emberek társaságára. Szembenézni magammal és elmondani a tükörképemnek, hogy "szeretve vagy és csodálatos, értékes vagy", megölelni magam (nem, továbbra sem zakkantam meg, lehetséges ez is) nem olyan, mint ugyanezeket mástól megkapni. S lehet ezt arra fogni, hogy kapcsolatfüggő vagyok, mert sok-sok éve nem voltam 2 hónapnál többet "szingli", lehet ujjal mutogatni, de ha magadba nézel, lehet, hogy ugyanezzel találod magad szemben. Vagy valami egészen mással, mert Te éppen más leckét tanulsz.
Én most éppen ezt. S éppen elfáradtam. Belefáradtam az Ár-adásba, a feltétel nélküli elfogadással és szeretettel való sikertelenségbe, a türelmességbe s az önmagammal vívott harcba.
Szeretnék végre úgy adni, hogy kapok is. S nem csak egy-két emberrel ilyen kapcsolatot ápolni. Mert úgy érzem, hogy kevés helyről kapok, ami az én hibám, mert azt jelenti, nem olyan helyre adok, ahol azt megbecsülik, de még nem tanultam meg ebben jó döntést hozni. S nem szeretném azt a pár embert kizsákmányolni, akitől kapok. Mert tudom, hogy milyen adni s tudom, hogy nekik is szükségük is van rá. S tudom, hogy Ők is sokszor fáradtak, de mégis adnak. Szeretnék egyszer felnőni Hozzájuk. De addig még sokat kell tanulnom, most éppen türelmet, elfogadást, válogatást, szeretetet.
Köszönöm Nektek!
Ahogy mondtam, a sírás segített. Mikor kicsit megnyugodtam, lementem a többiekhez s elröhögtünk közösen még egy jó órát. Éjfélkor feküdtem, még mindig kicsit gyengén, de mikor éjjel megébredtem, már világos volt, de a csillagokat s a Holdat látni lehetett. Tiszta volt az ég. Mosolyogva, erőre kapva aludtam vissza. Hála!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése