Vajon változunk?

Kaptam ma egy levelet. 

Csak mert az esős reggeleknek is megvan a maguk öröme

Kaptam ma egy levelet, egy olyan embertől, akivel régebb nagyon közel álltunk egymáshoz. Aztán az élet úgy alakult, vagy inkább mi alakítottuk úgy az életünket, hogy eltávolodtunk, egyre kevesebbet beszéltünk, de amikor megtettük, nagyon jól telt. A barátomnak tudom hívni őt. Pedig egyre kevesebb embert érzek annak. 

Szóval kaptam egy levelet. Nem egy ilyen régimódi, papírforma levelet, hanem csak így elektronikusan, bepötyögve. Ámbár lehet ez is lassan régimódinak számít. A tartalma nagyon meglepett. De mivel ez az én blogom s nem az Övé s nem hiszem, hogy nagyon értékelné, ha kiteregetném, amit írt, nem teszem. Arról viszont beszámolok, amit elindított bennem a levele. 

Kevés olyan ember van a környezetemben, aki nyakába vette a nagyvilágot. Illetve kevés otthoni. Mindannyian eljárunk nyaralni, telelni, áztatni habtestünket a tengerben, beleolvadni az régi kövekbe vagy még inkább az aszfaltba a nagyvárosokban vagy éppen sízni valamelyik alpesi paradicsomban. Azonban kevesen vannak azok, akik huzamosabb ideig elvannak otthonról. Azok, akik Erasmussal elmennek valamerre azok nyilván kikerülnek kicsit a megszokott életből, de azt hiszem a megszokott ritmusból annyira nem. Na meg a mi egyetemünkről sokan nem mennek messzebb, mint Szeged, esetleg Budapest. A nyelv ugyanaz, a kulturális sokk sem hatalmas. 

A barátom is Erasmusszal ment ki, de maradt még egy pár hónapot. Arról írt, hogy mennyire megváltoztatta az utazás. S erről egyből egy másik nagyon kedves barátom gondolata jutott eszembe: "Vajon valóban változunk vagy csak közelebb kerülünk valódi önmagunkhoz?" 

Azt hiszem az utazással, még ha nagyon rövid is, ha egyedül megyünk és/vagy hajlandóak vagyunk lemondani a nagyon turistás dolgokról, nagyon sokat tanulhatunk. S ezáltal változunk is. Hogy ez csak egy lépés a valódi önmagunk felé vagy személyiségbeli változás, nem tudnám megmondani. Lehet nincs is akkora különbség a kettő között, mint hinnénk. 

Tény, ami tény, ahogy Tolkien is megmondta, ha kilépsz egy ajtón s elindulsz, még ha újra át is léped a küszöböt később, már más emberként teszed. S minél több emberrel beszélek, aki többet utazott, annál inkább igaznak érzem ezt. Valahogy azt látom, hogy ezek az emberek (nem feltétlen azok, akikkel együtt dolgozom vagy lakom, hanem azok, akik utaztak kicsit) sokkal boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak, értettebbek. Látni, érezni lehet a legtöbbjükön az időközben keletkezett sebeket: a család, a stabilitás hiánya nyilván nem tűnik el nyomtalanul s folyton rugalmasnak lenni, állandóan munkát, lakást keresni is kimerítő. Mégis, azt látom, hogy sok esetben azok, akik magukra vannak utalva, sokkal jobb kapcsolatot ápolnak a lelkükkel. Ha nem számíthatsz másra magadon kívül, előbb-utóbb önmagad legjobb barátja leszel (még ha ez kicsit betegesen is hangzik egyesek számára). Nyilván mindig lesznek kedves, segítőkész emberek, akik ha baj van kihúznak a pácból, de azt hiszem nem én vagyok az egyedüli ember, aki nem szeret segítséget kérni, ha nem muszáj. Megtanultunk csendben lenni s a csend idővel beszélni kezd. A saját hangodon. Békét teremt. Békét, amit a mindennapi apróságok sokkal kevésbé, nehezebben kavarnak fel. Ha béke van belül, kívül is arra törekszünk s az ítélkezést, felületeskedést, fölösleges idegeskedéseket másra hagyjuk. Lepereg. Megismerjük, elfogadjuk önmagunkat s ezáltal mások hibái is kevésbé vagy egyáltalán nem fognak zavarni. 

Szóval valószínű, hogy az önmagunkhoz való közeledés kívülről nézve csak egy változás a személyiségünkben. De ki tudja? S számít egyáltalán? Szerinted?