Skaftafell és más csodák

Ahogy megígértem, érkezik a hosszabb, gondolkozósabb, részletesebb beszámoló is. 

Felgyorsultak a dolgok. Elmentem kirándulni, hogy egy kicsit kikerüljek a tömegből, hogy újra értékelni tudjam a lakótársaimmal töltött időt, hogy ne kényszeredetten mosolyogjak a vendégeknek, hogy összegezzem ezt a lassan eltelt egy hónapot s hogy egy gyönyörködjek az természet csodáiban. Hiába szeretem nagyon a munkám és indulok (szinte) minden reggel lelkesen, ettől még különösen nagyra tartom és igényelem az egyedül töltött időt.  

Hétfőn reggel aránylag korán indult a busz, de hála érte, elég kényelmes volt, az út első felét végigaludtam. Félúton szállt fel egy nálam nem sokkal idősebb fiú, aki az édesapjával utazott. Elkezdtünk beszélgetni, először csak általános dolgokról, utazásokról, kirándulásokról, Izlandról, aztán már egy kicsit személyesebb dolgokba is belementünk s mire megérkeztünk a nemzeti park bejáratához, eldöntöttük, hogy együtt fogunk aznap egyet járni a környéken. 

A Skaftafell  nemzeti park Izland legnagyobb gleccserének egyik nyelvét és az azt körülölelő vidéket jelöli, ennek a bejáratában található egy kis kemping, itt aludtunk hétfő este. Amikor a sátrak már álltak s mindennek helye került, előkészítettük batyuinkat, leellenőriztük az  útirányt s indultunk is. 

A séta maga nagyjából hét órát tartott. Az első csoda a Svartifoss vízesés volt, amely inspirálta a 2016-os blog fejlécét. Olyan érzést nyújt, mintha a bazaltoszlopok a szélben dülöngélnének, a víz pedig Isten se tudja miért, fentről lefelé folyna. Ezt már csak a hamarosan megérkező gleccser képe tudta felülmúlni, a végeláthatatlan, felhőkkel egybemosódó hótábla, amit repedések hasítottak végig, betekintést engedve így a türkizkék belsejükbe a kíváncsi és gazdag (vagy a szerencsés) turisták számára. A kirándulás második fele lassabban telt, magunk mögött hagytuk a gleccsert, elkanyarodtunk egy másik völgy irányában, azonban ez már csak jeleit hordozza annak, hogy valamikor ott is vastag jégréteg uralta és formázta a tájat. Mostmár a vulkáni hamu szürkíti a völgyet, amit sok-sok éve a gleccserből eredő folyó csiszol egyre finomabbra. A falak meredeken emelkednek, a gerincek csipkézettek és átjárhatatlanok, egy-egy nagyobb szikla, mint toronyőr figyeli a völgy csendes, ritmusos változásait. A szél is keményebben fúj, a felhők felakadnak a szirteken, s úgy tűnik, soha meg nem szűnik esni az aprószemű. Mindig éppen csak annyira szitál, hogy köd legyen. 

Visszaérve a völgybe újra napsütés várt, s ugyan már este 10 felé járt az idő, elüldögéltünk még egy ideig, fürödtünk a fényben, amíg elköltöttük a vacsorákat. Phil, az apuka és Gene, a srác, nagyon érdekes és értékes emberek. Sok alázatosság lakik a szívükben s igazán hálás vagyok nekik, hogy megmutatták, hogy annak ellenére, hogy teljesen más körülmények között élünk, egészen más elképzeléseink vannak bizonyos dolgokról, mégis hasonló értékeket vallunk egyformán fontosnak, másképp. Furcsa volt ennyire közelről megtapasztalni, hogy mennyire magabiztos és nyugodt tud lenni egy ember, aki ismeri önmagát, aki mer mások szemébe nézni, érdeklődő és alázatos. Alapvetően nem az, amiről, hanem ahogyan beszéltek volt igazán megfogó. S ha ezt az érzést szavakban nem is tudom igazán átadni, a következő kettőt mindenképpen fontosnak tartom kiemelni: Számomra abszolút követendő példa s remélem, hogy a majd a gyerekeimmel majd én is ugyanilyen viszonyban leszek, hogy apa-fia kirándulásra mentek. Hiszem, hogy az ilyen jellegű programok egyrészt erősítik a kapcsolatot, másrészt alkalmat nyújtanak arra, hogy olyan  dolgokat megbeszéljünk, amire máskor "nincs idő" , megtanuljuk amiket nőként anyánktól, férfiként apánktól kéne.

Esti tea a Napsütés és a vacsora mellé

A második dolog, ami Gene-vel kapcsolatosan számomra nagyon meghatározó volt, hogy állta a tekintetemet. S ezzel nem azt akarom mondani, hogy olyan elbűvölő szempárral rendelkezem, hogy mindenkit leveszek a lábáról s ezért senki nem mer a szemembe nézni. Nem. Mégis, tapasztalatom szerint az emberek többsége egyre kevésbé képes társai szemébe nézni, mert ez által védtelennek, meztelennek érezzük magunkat. Nem véletlenül mondják, hogy a szem a lélek tükre. Egyre jobban rejtegetjük, féltjük, nehogy még a végén valaki megismerjen s megbántson. Mert erősnek kell lenni, mert különben elsodor az ár. S minél jobban ismerjük magunkat, annál szilárdabban állunk s egyre kevésbé jelent veszélyt a Nagy Folyó. Követendő példa számomra.

Reggel még együtt ettünk, aztán mindenki indult tovább a maga útján, én jégmászást terveztem, de rossz helyre állítottak várakozni, így a gleccsersétás csapatba kerültem, de így is nagyon kellemesen telt a nap.  Kora délután indultam vissza a főváros felé stoppal. Még ki sem értem jóformán a parkolóból, amikor belebotlottam egy holland stopposba, Fokke-ba, innentől együtt folytattuk az utat, lényegesen kisebb sikerrel, mint eddig a szigeten bármikor. De legalább társaságom volt. Éjfélre értünk vissza Reykjavikba, az utolsó majd' 200 km-t már busszal tettük meg. Elég fáradtan dőltem be az ágyba.

Az egyik autónak csak a csomagtartójába fértem be, de innen is vagány az élet.

Szerdán 8-tól munka volt, s ugyan sikerült magamba szívnom némi energiát a kint töltött két nap alatt, azért titkon nagyon vártam azt a pillanatot, amikor hazaérek, leteszem a fejem s szundítok egy fél órát. Erre nem került sor, mert gyűlést tartottak a kemping alkalmazottjainak, ami elhúzódott kicsit s arról, hogy a céges buli szerda éjjel lesz, teljesen elfelejtkeztem. Így hát hazaértem, zuhanyoztam, átöltöztem s már indultunk is. A buli nagyon hangulatos volt, kint voltunk egy kicsi szigeten Reykjavik mellett. Szabadtéri koncert egy kis helyi zenekarral, némi eső, sár, sós levegő. Táncoltunk, énekeltünk, beszélgettünk, kicsit eláztunk s végül 1.30 körül jöttem vissza a városba a csapat utolsó tagjaival. De ahhoz képest, hogy a többiek, akik szintén 8ra mentek ma dolgozni, hogy néztek ki, az én szemem sem volt sokkal karikásabb. 

Most viszont már vetve az ágy, száradnak a ruhák, a sátor már meg is száradt, készülök holnapra, mert szombaton újra irány a Hegy, most Mathilde-vel közösen.