Landmannalaugar

Reggeli napsütés, meleg, enyhén nedves, puha fű, madárcsicsergés, fenyőillat és kilátás a gleccserre...Kérhet ennél többet az ember?

Így indult a túra második napja, egy könnyű, de felemelő reggeli yogaval az egyik legmesésebb helyen, ahol jártam. 

Lényegesen kevesebb szint vár ránk, mint előző nap, de majdnem 30 km-re voltunk az úti céltól, Alfavatn tótól és kempingtől. Nehezen hagytuk magunk mögött ez a csodálatos látványt, de tudtuk, hogy ha nem is hasonló, de legalább ennyire szép és különleges helyek várnak ránk. 

Az út állandóan fel-le ment a dombok között, folyókon keresztül. Nem haladtuk gyorsan, minden pillanatát kiélveztük a látványnak, a meredek emelkedőknek és lejtőknek, a napsütésnek és a frissítő lábfürdőknek. 

Ahogy telt az idő s egyre fáradtabbak lettünk egyre nehezebben fogytak a kilométerek. Csak még egy, csak a következő oszlopig, majd a menedékháznál eszünk valamit, most legalább egyenes az altalaj, látod, most könnyebb, lejt az út, már az út kétharmada mögöttünk van...

Egy idő után némán sétáltunk egymás mögött, próbáltunk a látványból erőt meríteni s állandóan emlékeztettem magam, hogy minden fejben dől el. Egyszer már megcsináltuk, most is menni fog. És ment is. A fekete hamu és kavics, a szürreálisan zöld fű s meredeken fölénk emelkedő hegyek, a napsütés, az otthonról elhozott aszalt barack megtették a hatásukat. 

A "már kevesebb, mint 10 km van hátra" táblánál ültünk le pihenni, megettük az Edo által készített Flapjack (avagy Lembas) egy részét s elhatároztuk, újra, hogy megcsináljuk. 

A kemping az Alfavatn tó partján volt, s mikor végre megmásztuk az utolsó dombot s a szemünk elé tárult a tó látványa, boldogság öntött el. Nem zavart már, hogy sért a cipő, s hogy izomlázam van, az utolsó párszáz métert már mezítláb tettük meg, nem volt kedvünk az utolsó patakátkelés után már a bakancsokkal tölteni az időt. Lerogytunk a tóparti zöld fűbe egy pár percre pihenni, aztán, mint egy jól olajozott gépezet, indult az esti rutin. Kivettem a sátrat, felállítottam, addig Mathilde vizet hozott és forralt a vacsorához s megbeszélte a recepcióssal a következő napi út várható nehézségeit. 

Akármennyire is fáradt voltam, vacsora után még lebicegtem a partig, hallgatni egy kicsit a hullámok hangját s megcsodálni a naplementét, hálát adni. Tökéletes zárása volt egy megmérettetésekkel s csodákkal teli, tízmilliószoros napnak.

Rosszul esett a csergőóra hangjára ébredni madárcsicsergés helyett, de tudtuk, hogy nincs vesztegetni való időnk, újabb 550 m-nyi mászás s kb 20 km vár ránk. Eddig nem volt gond az idő, mert ha későn is indultunk, az egyetlen dolog, ami történhetett, hogy később érünk a kempingbe. Utolsó nap azonban el kellett érni a Landmannalaugarból hazafelé menő buszt. 8-ra sikerült összecsomagolni s befejezni a reggelit. Az első, ébresztő gyanánt szolgáló folyón túlhaladva szerpentinen haladtuk, apró, kitartó lépésekkel, csendesen. Ahányszor azt hittük, hogy már csak két kanyar és fent vagyunk, mindig jött újabb kettő. Néha megálltunk visszanézni, megcsodálni a magunk mögött hagyott gleccsereket, a medencét a tóval s a zöld-fekete dombokat.

Végül csak felértük egy nyeregbe, ahol már Landmannalaugar kopár, de színes, még itt-ott hóval borított hegyeit láthattuk. Rövid ereszkedés a hóban, fotószünet, nevetés, szóváltás a szemből érkezőkkel. Megláttuk a csúcsot és a félutat jelző menedékházat. Ott majd eszünk, már közel van! mondtuk, azonban még majdnem egy órát gyalogoltunk addig. Becsapósak néha a távolságok.

  

Lehuppantunk a menedékház lépcsőjére, megettük a maradék Lembast s Mathilde protein szeleteit, megszellőztettük kicsit a lábunkat (minden mellettünk ülő ember legnagyobb örömére) s büszkék s boldogok voltunk. Felértünk, még csak dél van, gyönyörűen ragyog a Nap, erőre kapunk, el fogjuk érni a buszt. 

A tájat csodáltuk szótlanul még egy negyed órát, aztán nevetve indultunk el lefele. Itt már könnyebben ment. Felszabadultak voltunk, éreztük, hogy megcsináltuk, boldoggá tett a meleg s már mi biztattuk a szemből jövő embereket: "nincs már sok". 

Az utat nagyrészt hó takarta, de végig lehetett a nyomokban sétálni s olyan meleg volt, hogy rövid ujjúra vetkőztünk s feltűrtük a nadrág szárát. Ugyan szinte semmi élőt nem láttunk, leszámítva a többi túrázót, mégis mesebeli volt a táj. Valahogy hasonlónak tudnám elképzelni Mordort. Lehet annál kicsit színesebbre festi a földet a helyenként kibuggyanó, kénes, forró gőz. Záptojásszag tölti meg a levegőt, s meleg patakok lassan olvasztják a hótakarót, kis barlangokat, alagutakat fúrva maguknak. 

Az utolsó 3 km volt a leghosszabb. Itt már nagyon sok volt az ember, akik tiszták, frissek és illatosak voltak, velünk ellentétben, kis csomagokkal vagy csomag nélkül, szintén velünk ellentétben. De beértünk. Letettük a csomagot, levettük a bakancsokat s ettünk. Még egyszer, s egyelőre utoljára egy kis instant laskát. A buszon mind a kettőnket elnyomott az álom. 

Tanulságos s felemelő három nap volt. Mathilde így foglalta össze: <> (<>)

A legjobb az egészben az, hogy a megtapasztalt harmóniát hazahoztam s a sok felgyűlt negatív dolgot magam mögött hagytam. Örömmel léptem be a szobám ajtaján, boldogan takarítottam ma és raktam rendet minden polcon és fiókban a dolgaim között. Rend és tisztaság van. Most épp mindenhol.

Ölelés, hála.