Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett reggel nehezemre felkelni, főleg, amikor láttam, hogy esik az eső és tudatosult bennem félálomban, hogy a munkába sétálnom kell. De a cipőm kiállta az első próbát, s csak a nadrágom ázott kicsit át, a kis reggeli mozgás alatt. Mire beértem, már egészen megszoktam, hogy esik az eső, sőt, a végére már határozottan élveztem. Itt valahogy az eső is más. Az emberek mindennapjainak része, hogy esik. Senki nem lepődik meg rajta, nem szitkozódik, csak tudomásul veszi. S így egy csomó fölösleges idegeskedéstől megszabadul. Legalább ezt igazán eltanulhatnánk (azért még sok minden mást is) ;)
A nap csendesnek indult, ahogy azonban ahogy közeledett a délután egy óra, érezhetően nőtt a feszültség a kempingben. Tegnap már a délutáni váltás Viking tapsot tanított a vendégeknek, mi pedig ma próbáltuk útbaigazítani őket a legjobb sportkocsmák, szabadtéri vetítések helyszíneire. Voltak, akiknek semmi közük az országhoz, mégis kimentek szurkolni, mondván, hogy olyan hangulat lesz, aminek szeretnének részesei lenni.
Vajon ezért is szeretjük annyira a sporttevékenységeket? Összekötnek? Ahogy 400.000 ember támogat 12-t, már nem csak arról szól a dolog, hogy mi történik 90 perc alatt a pályán, hanem arról, hogy érezzük, egy helyre tartozunk. Büszkén festjük az arcunkra a nemzeti színeket, viseljük a mezt, a csapattagok arcképét felragasztjuk a buszra, reptérre, különböző italokra, és csillogó szemmel nézzük őket, mint régen a nyertes csatából visszatérő hősöket. És ilyenkor eltűnnek a határok két idegen között a gólöröm közepette. Vajon miért (csak) olyankor tudunk összekapcsolódni, amikor közös célért kell küzdeni? Miért a nehézségek, kihívások kovácsolnak össze? A szeretet és a jóllét miért sokkal kevésbé? Hányszor láttál már idegeneket ölelkezni, akik különböző okok miatt boldogok? S vajon azért szeretjük ennyire ezeket az alkalmakat, mert végre lehetőséget teremt a kapcsolatteremtésre és egy kicsit nem érezzük magunkat egyedül?
A délután tanulással és a botanikus kerti sétával telt, beszéljenek helyettem a képek.
Kellemes összekapcsolódást (mindenkinek azzal, aki, ami igazán jót tenne a lelkének)!
A nap csendesnek indult, ahogy azonban ahogy közeledett a délután egy óra, érezhetően nőtt a feszültség a kempingben. Tegnap már a délutáni váltás Viking tapsot tanított a vendégeknek, mi pedig ma próbáltuk útbaigazítani őket a legjobb sportkocsmák, szabadtéri vetítések helyszíneire. Voltak, akiknek semmi közük az országhoz, mégis kimentek szurkolni, mondván, hogy olyan hangulat lesz, aminek szeretnének részesei lenni.
Vajon ezért is szeretjük annyira a sporttevékenységeket? Összekötnek? Ahogy 400.000 ember támogat 12-t, már nem csak arról szól a dolog, hogy mi történik 90 perc alatt a pályán, hanem arról, hogy érezzük, egy helyre tartozunk. Büszkén festjük az arcunkra a nemzeti színeket, viseljük a mezt, a csapattagok arcképét felragasztjuk a buszra, reptérre, különböző italokra, és csillogó szemmel nézzük őket, mint régen a nyertes csatából visszatérő hősöket. És ilyenkor eltűnnek a határok két idegen között a gólöröm közepette. Vajon miért (csak) olyankor tudunk összekapcsolódni, amikor közös célért kell küzdeni? Miért a nehézségek, kihívások kovácsolnak össze? A szeretet és a jóllét miért sokkal kevésbé? Hányszor láttál már idegeneket ölelkezni, akik különböző okok miatt boldogok? S vajon azért szeretjük ennyire ezeket az alkalmakat, mert végre lehetőséget teremt a kapcsolatteremtésre és egy kicsit nem érezzük magunkat egyedül?
A délután tanulással és a botanikus kerti sétával telt, beszéljenek helyettem a képek.
Kellemes összekapcsolódást (mindenkinek azzal, aki, ami igazán jót tenne a lelkének)!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése